Amikor másnap reggel hangos kopogást hallottam a bejárati ajtón, egyből szaladtam ki a szobából, és a gyanakvó Paige-t félrelökve rohantam az ajtóhoz. Legszívesebben lekevertem volna magamnak egy pofont, amiért az volt az első gondolatom, hogy talán Tom lehet az. Amikor pedig tudatosult bennem, hogy azt akartam, hogy Tom legyen, még inkább dühös voltam magamra. Ennek ellenére, lélegzetem visszafojtva néztem ki a kukucskálón, arra számítva, hogy a sötét hajfonatokat fogom megpillantani kendő vagy sapka alól kibújva. Az aranybarna szemek helyett azonban a legjobb barátom türelmetlen szürke szemével találkoztam.

Felsóhajtottam, és az ajtónak döntöttem a fejem. Csalódottság áradt szét a mellkasomban, ami egyenesen a szívembe döfött. Victor volt.

Nem Tom.

- Anna?
Felnéztem, és Paige kérdő hangját hallottam a konyhából visszhangzani.
- Ki van az ajtóban?
Megköszörültem a torkom, mély levegőt vettem, és nyugalmat erőltettem a hangomra.
- Victor! – kiáltottam vissza. – Victor van itt!

Ahogy kimondtam a szavakat, szinte azonnal elért a felismerés, rettenetes erővel. A szemeim elkerekedtek, és pánikolni kezdtem.
Victor volt az ajtóban.
Paige pedig a konyhában.
Paige úgy tudta, hogy tegnap este Victorral voltam. Azt hitte, bulizni voltam Victorral, ittam Victorral, és szörnyen másnaposan ébredtem, amiért fantasztikus estém volt Victorral. És Victornak még csak ötlete sem volt arról, hogy vele voltam.

- Basszus. – suttogtam magamnak, durván az ajkaim harapdálva.

Oh, basszus.

A kopogás egyre erőteljesebb lett, és tudtam, hogy valószínűleg már közel áll ahhoz, hogy felrobbanjon, amiért ilyen sokáig várakoztattam. Vettem még egy mély levegőt, majd végül lassan kinyitottam az ajtót.

És ott állt ő, dühös arckifejezéssel, kérdőn nézve rám, ahogy félénken mosolyogtam rá. A gyomromban végig olyan érzés kavargott, hogy a maradék alkohol bármelyik pillanatban visszajöhet.

- Vic… - köszörültem meg a torkom, és nagyot nyeltem. – Micsoda meglepetés…
- Épp időben! – csendesített el, és megrázott egy zacskót a kezében. – Hoztam reggelit.
Lassan a zacskóra néztem, és kétségbeesetten próbáltam rájönni, hogy húzhatnám ki magam a kényelmetlen helyzetből. Észrevette, hogy csendben vagyok, ezért nagyot sóhajtott, és olyan önbizalommal lépett be a lakásba, ahogyan csak ő tudott.
- Kibaszott hideg van a lépcsőházban. – jegyezte meg, majd ledobta a szürke kabátját. – És szarszag terjeng.
Megfordultam, és bezártam az ajtót. Egyre jobban féltem, hogy mi lesz.
- Uh… - mondtam valami ilyesmit, elvettem a kabátját, és az egyik asztalra raktam le. Ő addig is mosolygott rám, továbbra is a zacskót rázva.
- Megnéztem azt az új pékséget a Locust-on. – magyarázta. – Meg fogsz halni, olyan isteni az almástáskájuk!
- Vic, én…
Felemelte az egyik kezét.
- Tudom, tudom. Az almás sütik nem a kedvenceid. Pontosan ezért csokis muffint hoztam neked.
Mondj valamit!
- Kibaszott jól néznek ki, lehet, hogy egy harapást majd én is kérek. Még a tetejére is raktak csokit…
- Victor, beszélnünk kell. – nyögtem ki végül.
Nagyszerű.
Összevonta a szemöldökét, és zavartan nézett rám.
- Miről? – kérdezte aggódva, majd felém lépett, és megfogta a karom. – Mi az?
A padlót bámultam, ahogy a szégyen végigsöpört rajtam.
- Én… szóval, tudnod kell…
- Gyerünk már. – vágott közbe, de nem bunkó stílusban. – Ki vele. Mi az?
- Oké. – nyeltem nagyot, és óvatosan a kék szemeibe néztem. – Paige… lehet, hogy rá fog kérdezni… a tegnap esténkre.
- Esténkre? – ismételte zavart tekintettel. – Nem csináltunk semmit tegnap este.
- Tudom. – nyeltem nagyot. – De neki azt mondtam igen.
- Azt mondtad, hogy együtt lógtunk? – pislogott nagyokat. Láttam, hogy nem igazán érti a helyzetet. – Miért?
- Csak… csak… - halkan felnyögtem. – Csak tégy úgy, mintha. Később megmagyarázom.
Már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de Paige vidám hangja megszakított minket.
- Anna? Itt van még Victor?
Láttam, ahogy a fiú tekintete elsötétül, és élesen a hang irányába fordítja a fejét.
- Hívd vissza! Csináltam reggelit! – csiripelte tovább.
Victor mély levegőt vett, a szemeit forgatva.
- Istenre esküszöm, ha egy szót is szól… - morogta sötéten, inkább csak magának, majd szigorúan nézett rám. – És veled, pedig sürgősen beszélnünk kell.
Egy pillanatot sem hezitált, már el is indult a konyha felé. Követtem.

Paige a konyhában énekelgetett, és a nevetséges rózsaszín kötényében táncikált, amit még az anyukájától kapott, amikor először főzött valami normális kaját. Felénk fordult, és elvigyorodott, a hosszú, szőke haja pedig a megszokottan tökéletes stílusban repült körülötte. Egy serpenyő volt a kezében, amiben úgy tűnt, omlett készül. Victor csúnyán nézett rá, ahogy leült az apró konyhaasztalunk mellé.

- Régen találkoztunk, Vicky. – mosolygott édesen. – Éhes vagy? Omlettet csináltam!
Victor állkapcsa láthatóan megfeszült. Leültem mellé, a szívem majd átdöfte a bordáim. A fejét rázta, és kinyitotta a barna zacskót, amiből kivett két almástáskát, és pár muffint.
- Nem. – felelte röviden, majd szúrósan nézett rá. – És mondtam már, hogy ne hívj Vickynek. Köszönöm.
- Oh, már viccelni sem lehet. – biggyesztette az ajkát, majd egy tányérra rakta az említett omlettet, továbbra is Vic felé legyezve. Még szélesebben mosolygott. – Nagyon finom…
- Azt mondtam nem. – csattant fel dühösen, és az asztal közepén lévő papírtál felé nyúlt.
- Megint csökkentett étrend, Paige? – csóválta a fejét, miközben az omlettet nézte. – Nem vagyok meglepve.
- Ezzel mire célzol? – kapta fel a fejét Paige.
- Oh, semmire. – felelte színlelt kedvességgel, és beleharapott az almáspitébe. – Csak jobban szeretem, ha a reggeliben van zsír és cukor is.
- Tudom. – vágott vissza egyből a lány. – Mindenki, akinek van szeme, tudja.
Victor elmosolyodott, és újra beleharapott az ételbe.
- Sajnálom, mondtál valamit? – kérdezte teli szájjal. – Az a szar, amit az arcodra kentél, elterelte a figyelmem. Csak nem új narancssárga árnyalat?
- Oké. – vágtam közbe gyorsan, remélve, hogy még időben vissza tudom fogni a köztük kialakulóban lévő vihart. Remegő kézzel nyúltam az egyik muffinomért. – Oké, elég volt.
Paige is beleharapott végül a saját ételébe, gonosz pillantásokat vetve Victor felé.
- Szóval, - mondta végül. – Milyen volt a tegnap este, Vicky? Remélem nem voltál túl részeg. Tudod, a HIV egyre gyorsabban terjed-
- Oh, menj a picsába! – vágta rá Vic dühösen. – Tisztább vagyok, mint te valaha is leszel, édesem.
- Srácok… - szólaltam meg fáradtan, a homlokom dörzsölve. – Kérlek…
- De visszatérve a tegnap estéhez, - mondta Vic, rám nézve. – Nagyszerű volt, ugye, Anna?
Nagyot nyeltem.
- Aha.
- Hm, - nyalta le az almás lekvárt az ajkáról. – De nagyon részeg voltam. – megállt, és rám nézett. – Emlékeztess Anna, mit is csináltunk?
Elkerekedtek a szemeim, és oldalról pillantottam csak rá.
- Öhmm… - kezdtem bele, és köhögni kezdtem. – El… elmentünk egy klubba.
- Nem mondtad melyikbe. – szólalt meg Paige is két harapás között.
Összeszorítottam a fogaim, nem akartam a szemébe nézni. Végül mégis kinyögtem.
- Karma.
Paige-nek tátva maradt a szája, le is rakta a villáját. Felém hajolt, tágra nyílt szemekkel.
- Karma? Ti a Karmába mentetek? Hogy a francba jutottatok be oda?
Megnyaltam az ajkaim, és Victorra néztem.
- Vic… a te… a te testvéred haverja, ugye? Az a… a kidobó?
Könyörögve néztem rá, és egy pillanatra a szemembe nézett. De egyből levágta, és gyorsan bólintott, most már Paige szemébe nézve.
- Igen. – helyeselt. – Kevin haverja kidobó a Karmában. Igen, így jutottunk be.
Egymásra néztünk, elmosolyodtam halványan.
Köszönöm.
Paige vádaskodóan nézett rám.
- Itthon hagytál egy doboz jégkrémmel, amíg te a Karmában voltál, Anna? Meg is hívhattál volna, tudod.
Hallottam, hogy Victor felnevet, én pedig az ajkamba haraptam. Már készültem a bocsánatkérésre.
- Sajnálom, én csak…
- Semmi gond. – vágott közbe végül, és elmosolyodott. – Végülis nem lett rossz az éjszakám.
- Csak nem? – vonta fel Victor a szemöldökét. Lenyelte a szájában lévő falatot, és vigyorogva dőlt hátra a székében. – Látogatód volt, Paige? Sikerült végre valakit beengedned a hátsó-
- Undorító vagy. – vágott közbe Paige. – És nem, nem anális szex volt. – mondta mosolyogva. – Igazából, semmilyen szex.
Victor eltúlozva felsikított, és kislányosan legyezte magát az ujjaival.
- Semmilyen szex? Hova tart ez a világ?
Paige a szemeit forgatta, nem figyelve a szarkasztikus megjegyzésre. Sejtelmesen elmosolyodott, és összefonta az ujjait az asztal tetején, a tányérja mellett.
- Tegnap felhívott egy különleges valaki… - vigyorgott magában. – És randim van ma este.
- Oh, kérlek. – kiáltott fel Victor, a szemeit forgatva. – Egy üveg olcsó bor és valami szar kocsi hátsó ülésén dugni nem ér fel egy randival, szivem.
- Randi lesz. – jelentette ki röviden. – A város északi részében egy étterembe fog vinni.
Felvontam a szemöldököm, és csendben azon tűnődtem, hogy ki is lehet ez a különleges férfi. Rám vigyorgott, sokat sejtetően, jelezve, hogy majd később elmondja.
- Mindegy. – sóhajtott Victor, majd felállt a helyéről. – Mennem kell.
- Én is megyek veled. – álltam fel, kicsit remegő lábakkal. – Fél óra múlva amúgy is lesz egy órám.

Paige kecsesen integetett a manikűrözött ujjaival, ahogy Victor kiment a konyhából, én pedig botladozva követtem, útközben felkapva a dzsekimet. Mindketten csendben szedtük össze a cuccainkat, a csönd pedig folytatódott, ahogy kimentünk az épületből, ki a hideg, ijesztő utcára. Victor ekkor felém fordult, karba tett kézzel, szúrósan nézve rám.

- Rendben, Anna. – mondta lassan. – Most sok mindent meg kell magyaráznod.
- Tudom. – sóhajtottam, a kezeimet pedig a meleg zsebeimbe tuszkoltam.
- Mondjuk nem semmi hazugság volt. – mosolyodott el gonoszan. – Azt mondani, hogy a Karmába mentünk. Mármint, Karma, Anna? Komolyan mondod?
Amikor szégyenlősen felnéztem rá, a mosolya lehervadt.
- Oh, basszus. Komolyan mondtad?
Amikor nem válaszoltam, felém lépett.
- Mi? A kibaszott Karmába mentél? Kivel, Anna?
Amikor nem válaszoltam, Victor a szájához kapott.
- Ne! – kiáltott fel, egy lépést hátra téve, kitágult szemekkel. – Mondd, hogy nem! Ne a rabszolga pasival, Anna!
Az ajkaimba haraptam, ahogy éreztem, ahogy felmelegszik az arcom.
- De. – mondtam halkan.
- Jézusom, te most viccelsz velem. – rázta a fejét hitetlenkedve. – Kiszolgálsz valakit, aztán elmész vele bulizni?
- Ez… ez bonyolult. – vontam vállat nagyot sóhajtva. Tényleg az volt.
Vic felnevetett, de nyilvánvalóan nem jókedvében. Hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Ezt el sem tudom hinni… Mi is volt a neve? Valami Tim?
- Tom. – javítottam ki. – Tom Kaulitz.
Arra számítottam, hogy ezen nevetni fog, és többször elismétli majd a nevét, hogy megjegyezze, de amikor nem válaszolt egyből, szükségtelen is mondanom, hogy meg voltam lepve. Ránéztem, és zavartságot láttam az arcát. Eltűnődve szorította össze az ajkait.
- Mi van?
Összevonta a szemöldökét, majd újra a fejét rázta.
- Semmi, csak… Csak esküdni mernék, hogy már hallottam ezt a nevet.
- Ja, persze. – forgattam a szemeim. Tom arca jutott eszembe; a festett hajfonatai, a nagy ruhái és az a fekete piercing az ajkában. – Biztosíthatlak, hogy nem. Ebből a seggfejből csak egy van.
- Nem, tényleg. – mondta lassan, óvatosan, még mindig erősen gondolkozva. – Esküszöm, hogy ismerős ez a név. – nagyot sóhajtott, majd vállat vont. – Mindegy. Már így is elkéstem fizikáról. Majd hívlak még, jó?
- Jó. – mosolyogtam.
- Az órád után szabad vagy?
- Nem… - néztem a földre.

- Nem?
- Nem igazán… - haraptam az ajkamba.
Victor szemei elkerekedtek, és nagyot sóhajtott.
- Mondd, hogy nem megint vele találkozol.
Felsóhajtottam. Tom pár órával korábban írt egy sms-t, amiben megkért, hogy vigyek neki valami fájdalomcsillapítót, üdítőt, és kekszet délután kettő körül. Meg voltam lepve, hogy milyen normálisan viselkedett, főleg az előző esti jelenete után, de végül beleegyeztem.
- Nem fogok vele találkozni. – válaszoltam halkan, de kerültem a tekintetét.
Victor felnyögött, és rosszallóan csóválta a fejét.
- Őrült vagy, Anna.
Összeszorítottam az ajkaimat.
Pedig ő még semmit sem tudott.

Amikor megérkeztem Tomhoz az órám után, egy zacskó volt nálam extra-erős Tylenollal, sós keksszel, és egy üveg kólával. Annyira ideges voltam, hogy nem álltam távol egy szívrohamtól sem. Csendben, bizonytalanul mentem végig a folyosón, és annak ellenére, hogy kellemes meleg volt az épületben, libabőrös volt az egész karom. Ahogy beléptem a lakásba, a fapadlón egyből egy nagy adag száradt hányás képe tárult elém. Hogy-hogy ezt nem láttam előző éjszaka? Kikerültem a mocskot, és bementem a nappaliba, ahol Tom élettelen alakjával találkoztam.

A kanapén hevert, melegítőben és egy fekete pólóban, és viccesnek láttam, hogy egy fekete napszemüveg is volt az arcán, megvédve a szemeit a konyhából jövő tompa fénytől. A függönyök be voltak húzva a mögötte lévő hatalmas ablakoknál, kizárva minden napfényt a lakásból.

A fejét felemelte kicsit, ahogy közeledtem.
- Anna?
Bólintottam, nagyot nyelve, a zacskómat pedig leraktam a mellette lévő asztalra.
- Igen, - szólaltam meg – Én, öm… - kicsit köhögtem. – Hoztam kekszet és Tylenolt.
Grimaszolni kezdett.
- Beszélj már egy kicsit mélyebben, a fejem… - nyögött fel, majd ismét rám nézett. – És inni?
- Azt is.
Felsóhajtott, és visszaejtette a fejét a kanapéra.
- Jó. – morogta. Felemelte a kezét, és a halántékát kezdte masszírozni. – Bassza meg, már jó ideje nem voltam ennyire másnapos.

Nem válaszoltam. A zacskóból elővettem a gyógyszert, és remegő kézzel kinyitottam. Két kapszulát a tenyerembe vettem, és a kólával együtt odanyújtottam neki. A gyógyszert csak beleejtettem a kezébe, elakartam kerülni a fizikai kontaktust. Már így is eléggé ki voltam borulva, főleg a furcsán normális viselkedése miatt.

A szájába vette a gyógyszereket, és két nagy nyeléssel eltüntette őket. Nagyot sóhajtott, megnyalta az ajkát, és lerakta az üveget maga mellett. Direkt nem néztem a szájára. Nem akartam észrevenni azt az idegesítő piercinget.

- Gondolom láttad azt a szart a padlón, amikor bejöttél. – szólalt meg álmosan. – Nem tudom hogy történt. De a rohadt cipőm is tönkretette, az is tele van.
Mély levegőt vettem.
- Ha jól értem, akkor fel kell takarítanom.
Hümmögött, és bólintott.
- Végre kezdesz ráérezni. – mondta, majd az egyik ajtóra mutatott. – Van felmosó meg ilyesmi ott. Nem lesz nehéz.

Ahogy elindultam az ajtó irányába, nem tudtam visszafogni a bennem kavargó intenzív zavarodottságot. Hogy a picsába tudott ilyen normális lenni velem – a történtek után? Fel sem tudtam fogni, de nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni magunkat, ezért engedelmeskedtem tiltakozás nélkül. Kinyitottam az ajtót, és a szekrényből kivettem a felmosót, egy vödörrel. Öntöttem bele vizet a fürdőszobában, majd visszamentem az előszobába, ahol a hányást láttam. Nagyot sóhajtottam, de szó nélkül kezdtem bele a feltakarításába, amíg a másnapos alak a kanapén hevert mögöttem.

Ahogy a feladatom végeztem, Tom hangja zavart meg.
- Mi a bajod?
Felkaptam a fejem.
- Tessék?
A homlokát ráncolva nyúlt az asztalon lévő kekszért. Kinyitotta a csomagot, és gyorsan be is kapta az első darabot.
- Csendes vagy. – állapította meg két harapás között. – Ez nem normális.
Nem normális? – akartam üvölteni. – Tegnap éjjel majdnem megcsókoltál és én nem viselkedek normálisan?
- Fáradt vagyok. – feleltem halkan, folytatva a felmosóval való bűvészkedést.
Egy ideig csendben rágcsálta a kekszet, a napszemüvege mögül bámulva engem. Pár másodpercig bírta csak, ismét felszólalt.
- Komolyan, mi a szar bajod van?
- Semmi. – forgattam a szemeim.
- Baromság. – csattant fel dühösen, újabb falatot lenyelve. – Idegesítesz.
Ekkor hangosan felnevettem, és visszafordultam a felmosóval.
- Idegesítelek? – forgattam a szemeim. – Nem is csinálok semmit.
- Pontosan! – vágta rá. – Nem csinálsz semmit. Nem mondasz semmit. Nem tetszik.
- Bocsánat. – feleltem szarkasztikusan, egy nagy sóhajtás után.

Nem reagált. Az egész lakásban csak az ő hangos csámcsogását, és a felmosás zajait lehetett hallani. A hosszú pillanatokat ismét ő törte meg.
- Szóval jól szórakoztál tegnap, he?
- Azt hiszem.
- Oh, tudom, hogy igen. – nyelt le egy falatot, majd kegyetlen mosoly jelent meg az arcán. – Főleg azzal a buzival, akivel ittál.
Felsóhajtottam, a mellkasomban pedig azonnal megjelent az a furcsa érzést. Egy kicsit mégis megkönnyebbülés futott végig rajtam, hogy legalább emlékezett valamire. Nem is bírtam ki, hogy ezt ne mondjam ki.
- Meglepő, hogy egyáltalán emlékszel.
- Nehéz elfelejteni egy olyan pasit, akinek csak félig volt begombolva az ingje. – grimaszolt undorodva. – Azt hittem hogy ennyi ízlésed még neked is van.
- Semmi baj nem volt vele, Tom. – jelentettem ki dühösen, csípőre tett kézzel. – Csak ennyire emlékszel?
Vállat vont, és belesüppedt a párnák közé.
- Ami előtte volt, arra mind emlékszem. – felelte, majd elmosolyodott. – Főleg arra a szőke csajra. Nagyon jó teste volt.
A szemeim forgattam, és furcsa féltékenységet éreztem megjelenni bennem, de nem voltam hajlandó kimutatni.
- Ami utána volt, arra nem igazán.
- Micsoda megkönnyebbülés. – válaszoltam szarkasztikusan, és elszántan fordultam vissza a munkámhoz, ami minden bizonnyal Tom előző esti részeg akciójának végeredménye lehetett.
- Meglepődtem, hogy egyáltalán szóba állt veled bárki is. – mondta. Áradt a hangjából a rosszindulat. – De aztán láttam a pasit… - nevetett fel hangosan. – És mindent megértettem.
- Befejezted? – kérdeztem hűvös tekintettel.
- Talált süllyedt? – vigyorgott rám, a kekszet pedig félrerakta. – Csak az igazságot mondom-
- Az igazságot akarod, Tom? – kiáltottam fel, durván közbevágva az ereimben csordogáló méregtől. – Az igazság, hogy majdnem halálra ittad magad, aztán kocsival jöttél haza, miután egy teljes üveg whiskyt megittál. Ez az igazság.
Bólintott, szinte lenyűgözve attól, amit csinált. Vállat vont, és belekortyolt a kólájába.
- Megesik.
Nagyokat pislogtam. Szinte felfoghatatlan volt már a düh ami felgyülemlett bennem. Ezt komolyan mondta? A fejem csóválva felé léptem.
- Megesik? – ismételtem sziszegve, összeszűkített szemekkel. – Megesik? Te tényleg ilyen ostoba vagy, Tom? Tegnap este kibaszottul meg is halhattál volna. Megesik? Ezt komolyan mondod?
Elmosolyodott, oldalra döntötte a fejét, és elégedetten nézett rám.
- Szóval tényleg érdekel.
Hidegen felnevettem.
- Felőlem aztán ki is ugorhatnál az ablakon. – mondtam, majd egy kis győzelem érzése futott végig rajtam, ahogy megláttam, hogy lehervad a vigyora. – Gyűlöllek, és ezen semmi sem fog változtatni. A szegény öcsédet sajnáltam csak. Majdnem szívrohamot kapott miatt, Tom. Jelent ez neked bármit is? – förmedtem rá, majd még erőteljesebb mozdulatokkal töröltem a földön lévő mocskot. – Persze, hogy nem. Egy önző seggfej vagy, miért is érdekelnének bárki érzései?
Vicsorogva, remegő lábakkal állt fel. A teste kicsit megingott a hirtelen mozdulattól.
- Fogd be a kibaszott pofád. – utasított hidegen, majd felém indult. Egy helyben maradtam, nem voltam hajlandó ilyen könnyen megadni magam. – Semmi sem tudsz, és semmit sem tudsz rólam, szóval fogd be a kibaszott pofádat.
Ismét felnevettem, amitől Tom tekintete még ingerültebb lett, én pedig még elégedettebb a hatás miatt. Megvetően mosolyogtam, és oldalra döntöttem a fejem.
- Talált-süllyedt, Tom?

A dolgok ismét a normális kerékvágásban mentek – ez az egy biztos volt. Azt hittem, hogy valami megváltozott, valami elcsendesült közöttünk, de ahogy a feszültség ismét megnövekedett abban a pillanatban, ahogy jegesen bámultunk egymás szemébe, bizonyossá tette, hogy még van minek oldódnia.

Még mindig gyűlöltük egymást.

Egy pillanatra néztem csak el a szeméből, mert a szemem sarkából egy tárgy megragadta a tekintetem. Egy fekete dobozka volt a pulton, nem messze a kávéfőzőtől, és mivel ismerős volt, nem tudtam nem oda nézni. A diadalittas mosolyom azonnal eltűnt, ahogy rájöttem mi is az, és ahogy Tom észrevette, hogy másra figyelek, ő is a tárgy felé nézett.
- Oh. – szaladt ki a száján, a teste pedig kicsit el is lazult. – Azt vissza akartam adni.
Sebesen felé fordítottam a fejem, tágra nyílt szemekkel.
- Mit akartál?
A szemeit forgatta, és összefonta a karját.
- Nem vagyok akkora seggfej. A jegyeid, vidd el őket.
Visszapillantottam a dobozra, ami alig pár héttel korábban még nálam volt – ugyanaz a doboz, amit Cole-nak akartam adni a 6. hónapfordulónkra. Ugyanaz a doboz, amivel megdobtam Tom értékes autóját. Felsóhajtottam, és a fejemet rázva fordítottam el a fejem a katasztrofális tárgytól.
- Nem, megtarthatod.
Ekkor ő volt meglepődve, és értetlenül, tágra nyílt szemekkel nézett rám. A dobozra nézett, majd rám; a dobozra, majd rám – látszott rajta, hogy össze van zavarodva.
- Megtarthatod? De hát páholyülésre szólnak!
- Tudom, én vettem őket. – bólintottam, a szemeim forgatva. – De nem kellenek. Megtarthatod.
Összevonta a szemöldökét, és válaszokat keresve fürkészte az arcomat. Nagyot nyelt, és megnyalta az ajkát.
- Nem értem. – mondta lassan, óvatosan. – Azt mondod, nekem adod a páholy jegyeket egy baseball meccsre, ilyen szimplán? Hol a csapda?
Megkerültem őt a felmosóval, és dühösen felsóhajtottam.
- Nincs benne csapda. – mondtam hűvösen, az összepiszkolt padlót sikálva. – Nincs már rá szükségem, ennyi.
Megfordult, és a pulthoz ment, továbbra is összefonva a karjait a mellkasa felett. Felvonta a szemöldökét.
- Még mindig nem értem.
- Felejtsd el. – nyögtem ki, a fejem csóválva, egyre intenzívebben sikálva a padlót. – Csak felejtsd el. A tiéd.
A felmosó hirtelen megállt, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy Tom erősen megfogja, hogy ne tudjam folytatni. A szemembe nézett, válaszokat követelve.
- Az emberek nem adnak oda ilyesmit csak úgy. – mondta lassan, mintha valami ésszerű választ próbálna kitalálni. – Mondd el miért adod oda.
Felsóhajtottam, a szemeim forgatva. Úgy se fog leszállni rólam.
- Jól van. – kiáltottam fel élesen. – Ajándékba akartam adni valakinek. Az a valaki nem kapta meg, ezért már nincs rá szükségem.
- Mi a szarért mondana valaki nemet erre? – kérdezte ijedt arckifejezéssel. Ismét a pulton lévő dobozra nézett. – Szinte lehetetlen megszerezni őket!
- Tudom. – motyogtam, kerülve a tekintetét, ahogy a feleslegesség érzése kezdett megjelenni bennem. – Higgy nekem, tudom.
- Akkor miért?
Felsóhajtottam, és nagyot nyeltem, hogy eltűnjön a gombóc a torkomban.
- Senki, oké? – csuktam be a szemem egy pillanatra. – Csak… senki.
- Ne próbáld ezt a szart elhitetni. – csattant fel dühösen. Még mindig nem engedte el a felmosót. – Nem engedlek el, amíg el nem mondod. Egész nap ráérek.
Mély levegőt vettem. Kinyitottam a szemeim, majd ismét lehunytam pár másodpercre. El sem tudtam hinni, hogy ilyen személyeset fogok megosztani azzal a férfival, akit ennyire meggyűlöltem a hetek alatt. Nem néztem a szemébe, miközben halkan kimondtam.
- Az ex-barátom.
Egy pillanatra elcsendesült.
- A mid?
Felhorkantam, és megpróbáltam kitépni a felmosót a kezéből, hogy eltereljem a figyelmem a kényelmetlen érzéstől. Felbátorodva a barna szemeibe néztem, amiben meglepettséget láttam. Ezúttal hangosabban, tisztábban szólaltam meg.
- Az ex-barátom. Oké, elmondtam, befejezhetném végre?
Még mindig le volt döbbenve.
- Ex… ex-barátod? – ismételte. – Volt barátod?
A szemeim forgattam.
- Tudom, tudom, milyen meglepő. Igen, volt barátom.
- A jegyeket pedig oda akartad adni a… a barátodnak. – mondta ki lassan.
- Igen. – feleltem, a padlót nézve. – A hatodik hónapfordulónkra. Aznap este, amikor megkarcoltam a kocsid.
Nagyot nyelt, és a padlóra pillantott. Láttam rajta, hogy nehezen fogja fel, amit mondtam. Ismét rám nézett, a homlokát ráncolva.
- Mikor lett… mármint…
- Mikor lett az exem? – fejeztem be helyette is. Nem válaszolt, csak bólintott egy kicsit. Felsóhajtottam, az állkapcsom megfeszítve az emlék miatt. – Aznap este, amikor találkoztunk.
Tátva maradt a szája, a szemei pedig jelentősen tágabbra nyíltak ezt hallván.
- Várj, a féléves évfordulótokon szakítottatok?
- Igen. – pislogtam nagyokat, érezve a könnyek ismerős érzését, ahogy megjelentek a szemeimben. Kétségbeesetten próbáltam tartani magam. Nem sírhattam Cole miatt, semmiképp sem Tom előtt. Nem.
- Vacsora közben dobott. Aztán találkoztam veled.
Hátrébb lépett, egyértelműen le volt sokkolva a válaszomtól.
- Ezért…
- … dobtam el a dobozt és tettem tönkre a kocsid? – fejeztem be helyette ismét, szarkasztikusan felnevetne. Bólintottam, és elmosolyodtam keserűen. – Igen.
- Wow. – mondta ki végül, egy hosszú pillanat után. Bólintott. - …Wow…

Erősen megrántottam a felmosót, mire végre elengedte a nyelét. Folytatni akartam és befejezni végre a feladatom, de még akkor is ott állt mögöttem, amikor folytattam a koszos padló mosását. Éreztem, ahogy a tekintete égeti a bőröm, és az arcom kibaszott vörös lett a zavartól. El sem hittem, hogy tényleg beszéltem neki Cole-ról, de meglepő elszántsággal tudtam folytatni a munkám.

- Miért dobott?
Meglepetten néztem fel, hogy még mindig ennél a témánál van leragadva. A tekintetében ezúttal nem a szokásos megvetést, undort, vagy dühöt láttam – ezúttal tiszta kíváncsiságot.
- Mindegy. – sóhajtottam fáradtan. – Nem fontos.
- Csak az érdekel, - töprengett hangosan. – hogy miért pont az évfordulón akart dobni.
- Nem tudom, csak megtette.
Halkan hümmögött.
- Valaki más miatt?
Nagyot sóhajtottam, és a fejem csóváltam, ahogy a földön lévő trutyi kezdett végre eltűnni.
- Ezt nem fogom veled megbeszélni, Tom.
- Nem, tényleg, ezt meg akarom érteni. Érdekel, hogy miért… - itt megállt egy pillanatra, és újra hümmögni kezdett. – Nem meleg?
Megálltam a felmosásban, és felnevettem.
- Nem, nem meleg.
- Milyen gyakran csináltátok?
Ekkor megálltam. A levegő a torkomban ragadt, és hitetlenkedve fordultam Tom felé.
- Parancsolsz?
Elmosolyodott.
- Hallottál. Milyen gyakran csináltátok, tudod, milyen gyakran dugtatok?
A fejem ráztam, és kerültem a tekintetét. Éreztem, hogy megint kezd felforrósodni az arcom.
- Ez egyáltalán nem rád tartozik-
- Oh, gyerünk már, mindketten felnőttek vagyunk. – cukkolt tovább, hogy kiszedje belőlem. – Csak mondd el. Lehet, hogy részben emiatt is. Kevesebbszer, mint heti néhány alkalommal-
- Semmi közöd hozzá. – vágtam rá, ahogy kezdtem még kényelmetlenebbül érezni magam. – Szállj le a témáról.
- Úgy értem, hogy ha kevesebbszer, mint heti néhány alkalom, akkor ki hibáztathatná a srácot? – gondolkozott, eleresztve egy kis nevetést. – Mármint, tudom, nekem is szükségem van egy jó dugásra-
- Tom! – szóltam rá dühösen. Ránéztem, egyenesen a szemébe. Lassan kifújtam a bent tartott levegőt, és hűvös, szigorú tekintettel parancsoltam rá. – Hagyd abba.

Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de megállt, ahogy az arcomat tanulmányozta. Több különböző érzés futott végig az arcán: először zavar, aztán meglepetés, aztán rádöbbenés.
- Ne… - mondta halkan, ahogy a szemei lassan elkerekedtek. Hátrébb lépett, a fejét próbálva. – Nem, nem lehet…
Gyorsan elfordultam.
- Mi?
- Kibaszottul nem lehet…
- Mi?
Mély levegőt vett, és félénken rá néztem. A szemöldökét ráncolta.
- Te szűz vagy. – mondta halkan, rajtam pedig nagy adag döbbenet folyt végig. Eltátottam a szám, úgy éreztem, hogy teljesen ki vagyok száradva, és nehéz volt bármit is válaszolni pár másodpercen át.
- M-mi? – ráztam meg a fejem, és felnevettem, hogy elnyomjam a dadogást. – Nem tudom miről beszélsz…
Még mindig mereven bámult rám, tágra nyílt szemekkel, és sosem akartam még annyira elsüllyedni, mint abban a pillanatban.
- El sem hiszem, hogy eddig nem vettem észre…
Nem válaszoltam. Nem néztem a szemébe. Nem vettem levegőt.
- Ezt nem hiszem el. – nézett rám ijedten. – Nem vagy annyira undorító.
- Semmit sem tudsz. – mondtam halkan. A padlón valami kis koszt bámultam meredten.
- Felismerek egy szüzet, amikor látom. – jelentette ki tényszerűen. – És most látok egyet.
Nem válaszoltam.
Hányni akartam.
- Szóval ezért. – mondta pár pillanattal később. – Ezért dobott. Nem dugtál vele.
- Fogd be! – kiáltottam rá. Az arcom céklavörös volt, és lassan a szemeim is kezdték felvenni ezt az árnyalatot. Tom meglepettnek tűnt, ahogy felvonta a szemöldökét, és lassan becsukta a száját. Mély levegőt vettem, összeszorítottam a szemeim. Lágyabban, de hullámzó hangon beszéltem. – Csak állj le. Ez… többről van szó.
- Nem. – válaszolta hasonlóan lágyan. – Nem, nincs.
Ekkor megéreztem a könnyeim. A sós állaguk égette a szemem sarkát, és összeszorított ajkakkal fordultam el. Nem engedhettem, hogy akkor lássa az arcom, amikor sírni kezdek – basszus, egyáltalán nem láthatott, amikor sírni kezdtem. Megráztam a fejem.
- Ez… ez más. – suttogtam, szinte csak magamnak. – Akartam. Akartam, aznap este, de…
Nagyot nyeltem, a könnyeim bármelyik pillanatban kirobbanhattak a szemeimből.

Lépteket hallottam mögülem, a rezzenésüket a padlón, aztán a testének ismerős melegét a hátamnál. Mögöttem volt, és tudtam, hogy ha csak egy centimétert is hátralépnék, a gerincem már hozzáérne a szilárd testéhez. Ahogy megfogta a vállam, teljesen kirántott a révületemből. Oldalra néztem, és láttam, ahogy szinte szeretetteljesen fonódnak az ujjai a vállam köré. Elkerekedtek a szemeim, amikor lágyan megszorította.

- A pasik seggfejek. – mondta halkan a fülembe. Azonnal libabőrös lett minden egyes bőrfelületem, és megfagytam egyhelyben, ahogy a kezét bámultam. De a következő mondata volt az, ami igazán padlóra küldött.
- Hibát követett el.

Felé fordultam, és a tekintetével találkoztam, ahogy intenzíven meredt az enyémbe. Arra számítottam, hogy gúnyos mosollyal vagy gonosz pillantásokkal fogok találkozni, de az arckifejezése komoly volt – ez olyan ritkaság, amit csak egy vagy talán kettő alkalommal láttam amióta ismertük egymást.

Aztán játékos mosolyra húzódott a szája, megmozdítva azt a rohadt piercinget, és őszinteséget láttam a barna szemeiben.

- Nem hiszem, hogy képes lennék megdugni egy szüzet.
A szemeim forgattam, és félénken elkaptam a fejem. Az ujjaival ismét megszorította a vállam, azt sugallva, hogy csak ugrat, és én is elmosolyodtam.
- Akkor ez jó hír mindkettőnknek. – feleltem, ahogy megjelent a mosoly az arcomon. – Én sem hiszem, hogy képes lennék megdugni egy seggfejt.
Ismét megszorongatta a vállam, ahogy mindketten felnevettünk lágyan. Szint szürreálisnak tűnt ezt a pillanat, ahogy ott álltam Tommal, játékosan cukkoltuk egymást, szinte szeretetteljesen. De a kis pillanatunk hamar véget is ért, ahogy a bejárati ajtó bevágódott.

- Hol vagy? – visszhangzott Bill dühös hangja a lakásban, Tom keze pedig azonnal eltűnt a vállamról. Megfordultam, és Billt pillantottam meg, valami nevetségesen kék nadrágban és egy fekete pulcsiban. A hatalmas napszemüvegét felnyomta a kócos hajába, az erősen kihúzott szemeivel pedig elszántan a mellettem lemerevedett Tomot bámulta. Egy pillanatra rám nézett, addig is eltűnt a düh a szemeiből.
- Szia Anna. – mosolygott rám kedvesen. De ez a pillanat nem tartott sokáig, ismét elsötétült a tekintete, ahogy a testvéréhez fordult. –Te. Van valami, amit kibaszottul meg kell magyaráznod.
Tom arca jelentősen sápadtabb volt, amikor ránéztem. Erősen megfeszült az állkapcsa.
- Bill…
- Ne Billez¸ Tom. – szisszent fel, előre lépve. – Magyarázd meg.
Tom kényelmetlenül a tarkóját kezdte dörzsölni. Rám nézett, majd ismét a testvérének bosszús alakjára.
- Nem beszélhetnénk meg később.
- Nem, nem beszélhetnénk meg később. – vágta rá Bill, ökölbe szorítva a kezeit. – Erről most fogunk beszélni.
Mély levegőt vettem, az ajkamba haraptam, és az ajtó felé léptem.
- Szerintem én megyek…
Bill keze megállított.
- Nem, maradni fogsz Anna, mert hallani akarom, hogy mit csinált a testvérem.
A szemöldökömet ráncolva néztem Tomra.
- Miről beszél?
- Mondd el neki, Tom. – kiáltott rá Bill, felém biccentve a fejét. – Mondd el neki hogy basztál át engem.
Tom nagyot nyelt, a csupasz lábát bámulva.
- Túlreagálod, Bill.
- Túlreagálom? – robbant ki Bill, még egy lépést előre téve. Ijesztő volt a dühe, ezért én pedig hátrébb léptem, hogy ne álljak egy akármilyen robbanás útjába. – Én reagálom túl? Te most viccelsz velem? – nevetett fel hangosan, hátradöntött fejjel, majd összevonta a szemöldökét dühösen. – Nem is akartam abba a kibaszott klubba menni, Tom! A szokásos szombat filmes esténket akartam, de nem! Neked muszáj volt menni, hogy összeszedj valami picsát.
- Bill-
- Ne merészelj félbe szakítani! – állította meg a testvérét. – Nem ezek után. Beleegyeztem, hogy abba a kibaszott klubba menjek veled, és megígérted, hogy akkor ma filmezünk. Erre olyan hihetetlenül bebasztál tegnap este, hogy felhívsz valami kurvát, hogy ma estére is betervezz valamit?
Amikor megállt, keserűen felnevetett, és a fejét csóválta.

Keményen találtak el engem is a szavak, és olyan erős szorítást éreztem a mellkasomban, hogy azt hittem ott helyben elájulok. Lassan Tom felé fordítottam a fejem. Nem nézett rám.

- Rendben. – kiáltott fel Bill ismét. – Megint lefújsz engem, mert annyira be voltál baszva, hogy felhívtál valami csajt, és elhívtad egy randira.

Rosszabb lett a szorítás a mellkasomban.

Nem lehet…

Tom leeresztett vállal, félénken nézett a testvérére.
- Megtarthatjuk holnap… - ajánlotta fel gyengén.
- Nem. – vágta rá Bill. – Nem. Holnap este dolgom lesz. Nem lehet mindent a te órádhoz igazítani, Tom.
- Ne vidd vissza a filmet. – mondta Tom halkan. – Majd megnézzük a héten-
- Nem, én megnézem ma este.
- Egyedül? – sóhajtott fel Tom.
- Nem, nem egyedül. – mondta Bill, majd felém fordult, mosolyogva. – Annával fogom megnézni.

- Mi?

A szó egyszerre hagyta el Tom és az én számat is. Tágra nyílt szemmel néztünk egymásra, aztán Billre.

- Mit fogtok csinálni?

Bill összefonta a karját. Ettől valahogy félelmetes lett a megjelenése.
- Hallottál. Megnézzük a filmet.
Rám mosolygott, de a tekintete még mindig hihetetlenül mérges volt.
- Remélem szereted az akció filmeket, Anna. Egy akció filmet kölcsönöztem ki, mert Tom azt akarta. – mondta, viharos tekintettel a testvére felé. – És amit Tom akar, azt megkapja.
Tom halkan felnyögött.
- Mi a neve, Tom? Ennyivel tartozol nekem.
Tom mély levegőt vett, és elfordult.
- Számít az?
- A nevét. Most.

Tom rám nézett, és valami bűntudathoz hasonlót láttam a barna szemeiben. Úgy éreztem, hogy a szívem a gyomromba süllyed, és tudtam mi fog következni. A reggel hallott szavak még mindig a fülemben csengtek, kísértettek.

Tegnap felhívott egy különleges valaki…

Tom valamit motyogott válaszként, elfordulva tőlem, Bill pedig a fülét fogva lépett előrébb.
- Sage? – kiabálta. – Ezt mondtad? Beszélj hangosabban.

A város északi részében egy étterembe fog vinni.

- Paige. – mondta Tom hangosan. Hullámzott a hangja. – Azt mondtam Paige a neve.

Randim van ma este.

Úgy éreztem, hogy Tom válasza tőrként hasít belém, és nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam lélegezni. Semmit sem számított, csak a tény, hogy egy Paige nevű lányt fog randira vinni ma este. De nem akármilyen Paige volt – nem, nem. Ez a Paige egy különleges volt. Ez a Paige ugyanaz a Paige volt, akivel együtt éltem.

- Paige? – nevetett fel Bill gúnyosan, átvágva a kényelmetlen levegőt. – Komolyan mondod, Tom? Itt hagysz, az én estémen, hogy egy Paige nevű csajjal legyél?

Más körülmények között nevettem volna Bill rövid válaszán, de ebben a helyzetben szinte lehetetlen volt nevetnem. Az eluralkodó érzéseket túl nehéz volt leküzdenem, ahogy felfogtam amit hallottam.

Tom randira megy.
Paige is.
Ma este.

Kerülte a tekintetem. Hát persze, hogy kerülte. Sírni akartam. Vagy valamit megütni. Vagy mindkettőt.

Bill folytatta az üvöltözést, a karjai pedig úgy csapdostak körülötte, mintha valami mániákus erő vezényelte volna őket, amíg a testvére csendben állt. A tekintete ezúttal sokkal lágyabb volt a megszokottnál, és kerülte Bill és az én tekintetem is. Mégis, a testvére által kreált káosz közepette, Tom felnézett, és egy másodperc töredékének erejéig találkozott a tekintetük. Olyan lágy volt, hogy szinte már megbánást láttam benne – szinte bocsánatkérő volt. Őt néztem, és tudtam, hogy az én arckifejezésem szomorú lehetett, csalódott, és akartam is, hogy ezt lássa. Azt akartam, hogy tudja, hogy ez a randa, amire a sekélyes lakótársammal fog menni, hatással van rám – hogy tényleg érdekel. És ahogy ott álltunk, Bill hangja körülöttünk visszhangzott, szinte szürreális módon ért a felismerés, és már értelme sem volt tagadni.

Belezúgtam Tomba.